A dolgozó nő
Már második hete dolgozó nő vagyok. Sőt dolgozó anyuka. Ez azért minden nehézség ellenére nagyon jó dolog. Csak iszonyú fárasztó, de azért már most kicsit jobban összerendezem a teendőimet. Minden napra egy dolgot tervezek és így már általában sikeresek a délutánjaink is. Bent a "dolgozóban" még nagyon új vagyok. Minden szempontból. Gyedről visszatérő dolgozó és külsős. Remélem, hogy csak emiatt érzem magam elveszettnek, totál feleslegesnek és kívülállónak. Bár ez abból is adódhat, hogy csak rövid ideig (két hónapig) leszek itt, aztán megyek tovább az előírásoknak megfelelően ismét egy teljesen idegen helyre. Gondolom a kollégáknak is élmény lehetek, akik részesülnek belőlem. Mármint a kegyből, hogy pár hétig együtt dolgoznak velem. Velem, aki inkább útban vagyok,mint segítenék, inkább csak kerülgetni kell és meglassítom a munkát, mint előrevinném, mivel gyakorlatom kb. nulla. Ami minimális tapasztalatom volt, az a gyed két éve alatt kiszállt az agyamból. Pedig azelőtt ott voltam a topon... De mindenki bíztat, hogy nemsokára visszatér minden, sőt belejövök az új dolgokba is. Csak akarni kell. És én akarom.
De van még valami, ami remélem megváltozik idővel. Nem tudom, hogy másnak okoz-e ez problémát, de én valahogy nem érzem jól magam a kényszerbeszélgetések alatt, amit a munka üresjárati idejében folytatunk a kollégákkal. Mindenki szid mindenkit, sajnálja magát, panaszkodik, okos tanácsokat ad, unalmas történeteket mesél, még unalmasabb tanulságokkal, vagy egyáltalán nem vicces sztorikat, amiken hatalmasakat kell kacagni. Igen kell, én így élem meg. Nekem meg kell felelnem mindenkinek, tehát mindenkivel egyet kell értenem, együtt röhögcsélnem, hatalmasakat bólogatva hallgatnom áhitattal az okítást, szörnyűlködnöm a sok-sok szenvedésen, túlórán, betegségen, hát- és derékfájáson. Úgy érzem, egyáltalán nem önmagamat adom. Csak a szuperjópofi, szuperegyetértő szuperszupert. Ez még fárasztóbb, mint a valódi munka része a dolognak, és nem is tarthat túl sokáig. Előbb-utóbb csak kimutatom a fogam fehérjét. De mikor, és hogyan? És akkor majd mindenki utálni fog, és akkor hogy fogok azokkal dolgozni, akiknek már nem akarok megfelelni és nem akarom magamat fárasztani a nekik való megfeleléssel??? Mekkora álszent, kétarcú, képmutató izé vagyok. Bár így belegondolva, ez nem újdonság nálam, mindig is erőlködtem, hogy azokat próbáljam én is imádni, akikért mások rajongtak, vagy akikről mások elismerően beszéltek. Aztán valahogy ahogy idősebb lettem, vagy inkább ahogy kialakult lassabban-gyorsabban a baráti köröm az adott helyen (ált. isi, gimi, egyetem) már egyáltalán nem játszo(tta)m meg magamat. Elég régóta kizárólag ezekkel az emberekkel vagyok körülvéve. Még akkor is, amikor az egyetemen gyakorlatokra kellett mennem, sosem voltam teljesen egyedül, valaki mindig ott volt a körből, akivel ugye kibeszéltem a dolgokat. Most pedig senki nincs, úgyhogy blogot írok...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.