Választás
Úristen! Most jó nagy pofont kaptam! 15 %-ot kapott a Jobbik az EP választásokon. Ez megdöbbentő. Gondoltam Fidesz kap amennyi sokat-sokat csak szeretne, MSZP jó keveset, mert mindenki utálja most éppen őket, MDF, LMP még kevesebbet természetesen, és ide vártam, a szokásoknak megfelelően, a Jobbik- MIÉP-es brigádot is. De nem jól saccoltam. Látszik, hogy nem foglalkoztam eleget (egyáltalán nem) a politikával mostanában. Most viszont elolvastam Morvai Krisztina programját a honlapon (még időben:)) és nem csodálom, hogy ennyi szavazatot kaptak. Most már értem, hogy miért hívják ezeket a pártokat populistáknak. "Magyarország a magyaroké", szegény éhező magyaroktól nem szabad elvenni a termőföldjüket, ne engedjük be a külföldi élelmiszert... Jól hangzó irányelvek. A honlapon minden fröcsög a gyűlölködéstől. Iszonyatosan indulatos, agresszív düh és gyűlölet árad az egészből. Nem is a magyarokat védi, hanem az "idegeneket" támadja inkább. Mert ők tehetnek mindenről. Ha csak magyarok lennének a világon minden sokkal jobb lenne. Na jó, ez természetesen már csak az általam levont kissé eltúlzott konklúzió. És persze az egyszerű parasztemberek rögtön rá is harapnak a témára, hiszen végre valaki tényleg azt mondja, amit ők hallani akarnak. És nem csak ő akarják ezt ezek szerint hallani. A Jobbik eszméivel az egyetemistákat célozza meg a honlap szerint. Hm... Szép világ vár ránk.
Ki nyer ma? 2. rész
A munkábaállás kellemetlenségei mellett itthon persze minden csak öröm és boldogság lehet. Lehetne, de nem. Játszmáink újrakezdődtek.
Pedig a hasonló című post megírása után abbamaradtak szinte teljesen. Tegnap viszont megjelent újra egy, ma meg mégegy. Tegnap szerettem volna venni neki egy szandált, de hisztibe fulladt. Ő nyert. Kb. 15 percig őrjöngött a cipőbolt közepén. A többi anyuka nem együttérzően nézett ránk, hanem szemrehányóan, lesajnálva, magukban persze ujjongva, hogy nem az ő gyerekük őrjöng. Minden (kisgyerekes és nem gyerekes) ember arcán a gyűlölettel vegyített undor jelent meg, nem mintha érdekelne, de azért inkább megértést várnék ilyen szituációban. Már odajött mellénk a biztonsági ember, hogy éreztesse, az nem jó dolog, hogy én az üzlet közepén nevelem gyerekemet következetesen..., de szerencséjére nem nyitotta a száját szólásra, mert ha csak egy kicsit is próbált volna valami nem segítőkészet mondani, akkor rázúdítom a negyed óra alatt bennem felhalmozott feszültséget verbális formában. De nem szólt semmit. Én egy darabig szépen higgadtan mondtam, hagyja abba, aztán fenyegetés következett: itthagylak, nem megyünk fagyizni..., zsarolás: megyünk hambugerezni, ha befejezed, aztán már felemeltem a hangom, de ugye a cipőboltban annyira nem lehetett ezt, úgyhogy inkább csak guggoltam mellette, hátha vége lesz. Aztán már én is bőgtem, végül feladtam. A győztes tehát a két éves és két hónapos Hanna!!! Gratulálunk! A nyeremény pedig? Rossz hangulatú hazajövetel, játékmegvonás, gyors fürdés és alvás. És valószínűleg rossz álmok, mivel lefekvés után két órával izzadságban úszva nyöszörögte álmában, hogy "menjünk haza, anya, menjünk haza". Én meg megbántam az egész hadakozást, hiszen ha ilyen lelki traumát okoz ez az egész a gyerekemnek, akkor inkább megadom magam az első "nem akarom"-nál. Vagy mégsem? Ma délután a játszóról hazafelé sétálva pontosan ugyanezt játszottuk el. Ismét ő győzött, felvettem és hazacipeltem, 35 perc utcai hiszti után. Ezek szerint ő a kitartóbb és következetesebb. Én meg a gyenge, rossz anya. Aki a munkából lélekszakadva rohan a bölcsibe, hogy minél előbb kiszabadítsa gyermekét az intézmény karmai közül, ahol biztos csak őt várja már tűkön ülve. Pár nappal ezelőttig ilyenkor csak ült a szoba ajtajában vagy a gondinéni mellett a bejárati ajtót lesve, amikor pedig meglátott, sírva szaladt hozzám. Mostanában már nem ez a kép fogad bent. Elmerülve játszik a gondozónénivel vagy egyedül, vidáman mosolyogva jön hozzám, amikor észrevesz, elmeséli mivel játszott és számonkéri, hogy milyen meglepit hoztam. A gondozónénik áradozva mesélik, hogy az eddig egyfolytában nyavalygó kislányom tüneményesen viselkedett egész nap, jókedvű volt, énekelgetett, táncikált, jót evett, ivott, aludt. Hmmmm. Ezek szerint csak a kocka fordult és ezentúl én kapom a durcit, cserébe, hogy elmentem dolgozni. Szuper.
A dolgozó nő
Már második hete dolgozó nő vagyok. Sőt dolgozó anyuka. Ez azért minden nehézség ellenére nagyon jó dolog. Csak iszonyú fárasztó, de azért már most kicsit jobban összerendezem a teendőimet. Minden napra egy dolgot tervezek és így már általában sikeresek a délutánjaink is. Bent a "dolgozóban" még nagyon új vagyok. Minden szempontból. Gyedről visszatérő dolgozó és külsős. Remélem, hogy csak emiatt érzem magam elveszettnek, totál feleslegesnek és kívülállónak. Bár ez abból is adódhat, hogy csak rövid ideig (két hónapig) leszek itt, aztán megyek tovább az előírásoknak megfelelően ismét egy teljesen idegen helyre. Gondolom a kollégáknak is élmény lehetek, akik részesülnek belőlem. Mármint a kegyből, hogy pár hétig együtt dolgoznak velem. Velem, aki inkább útban vagyok,mint segítenék, inkább csak kerülgetni kell és meglassítom a munkát, mint előrevinném, mivel gyakorlatom kb. nulla. Ami minimális tapasztalatom volt, az a gyed két éve alatt kiszállt az agyamból. Pedig azelőtt ott voltam a topon... De mindenki bíztat, hogy nemsokára visszatér minden, sőt belejövök az új dolgokba is. Csak akarni kell. És én akarom.
De van még valami, ami remélem megváltozik idővel. Nem tudom, hogy másnak okoz-e ez problémát, de én valahogy nem érzem jól magam a kényszerbeszélgetések alatt, amit a munka üresjárati idejében folytatunk a kollégákkal. Mindenki szid mindenkit, sajnálja magát, panaszkodik, okos tanácsokat ad, unalmas történeteket mesél, még unalmasabb tanulságokkal, vagy egyáltalán nem vicces sztorikat, amiken hatalmasakat kell kacagni. Igen kell, én így élem meg. Nekem meg kell felelnem mindenkinek, tehát mindenkivel egyet kell értenem, együtt röhögcsélnem, hatalmasakat bólogatva hallgatnom áhitattal az okítást, szörnyűlködnöm a sok-sok szenvedésen, túlórán, betegségen, hát- és derékfájáson. Úgy érzem, egyáltalán nem önmagamat adom. Csak a szuperjópofi, szuperegyetértő szuperszupert. Ez még fárasztóbb, mint a valódi munka része a dolognak, és nem is tarthat túl sokáig. Előbb-utóbb csak kimutatom a fogam fehérjét. De mikor, és hogyan? És akkor majd mindenki utálni fog, és akkor hogy fogok azokkal dolgozni, akiknek már nem akarok megfelelni és nem akarom magamat fárasztani a nekik való megfeleléssel??? Mekkora álszent, kétarcú, képmutató izé vagyok. Bár így belegondolva, ez nem újdonság nálam, mindig is erőlködtem, hogy azokat próbáljam én is imádni, akikért mások rajongtak, vagy akikről mások elismerően beszéltek. Aztán valahogy ahogy idősebb lettem, vagy inkább ahogy kialakult lassabban-gyorsabban a baráti köröm az adott helyen (ált. isi, gimi, egyetem) már egyáltalán nem játszo(tta)m meg magamat. Elég régóta kizárólag ezekkel az emberekkel vagyok körülvéve. Még akkor is, amikor az egyetemen gyakorlatokra kellett mennem, sosem voltam teljesen egyedül, valaki mindig ott volt a körből, akivel ugye kibeszéltem a dolgokat. Most pedig senki nincs, úgyhogy blogot írok...
1. nap
Mondhatnám, hogy húú, de szörnyű nap volt, minden összeesküdött ellenem, mivel a reggel azzal kezdődött, hogy a telefonomon beállított ébresztő persze nem szólalt meg, de az én zseni kislányom gondoskodott rólam, így a tíz perccel később megszólaló vezetékes telefonra ébredtem, amin nyilván totálisan véletlen állította be az ébresztést, összevissza nyomkodva a telefon gombjait, ugyanúgy, ahogy néha pl. felhív reggel 7kor olyan ismerősöket, akik éjjel dolgoznak, és a reggeli órákban éppen a legédesebb álmukat aludnák. Tegnap hajnalban már megszólalt ugyanígy az ébresztés a házi telefonon, de akkor félálomban odabotladoztam és kinyomtam, miközben megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom olyan helyen a telefont, ahol kétévesek számára elérhető. De Hanna már ez előtt tudta, hogy nekem szükségem lesz erre az ébresztőre, és hihetetlenül előrelátó módon a naponta-ismétlés funkció megnyomásával nem hagyta, hogy az első napomon késve érkezzek a munkahelyemre. Szóval a minden-összeesküvést-ellenem Hanna ennyivel el is intézte, és beértem időben. Így azt is mondhatnám, hogy húú, de szuper nap volt, főleg, hogy mindenki az új dolgozóban kedves, segítőkész és igazán készséges volt, de borzalmasan frusztráló egy olyan helyen ahol senkit és semmit (mármint az épületet) nem ismerek egész nap azon igyekezni, hogy a legjobb formámat adjam, akinek kell előre köszönjek, de azért ne alázzam halálba magam, mindenkivel kedves, aranyos, közvetlen legyek, de ne túl nyájas-tapadós, közben ne kérdezzek hülyeséget, de azért érdeklődő legyek. A totális feszültségben eltöltött 7 óra után mentem, na jó inkább rohantam a gyerekért a bölcsibe, de mivel tényleg-szuper főnököm elengedett első napomon egy órával előbb, nem értem később be, mint általában szoktam. Hanna nem érdeklődött napom eseményeiről, de hát azért ezt nem is vártam. Viszont már az első munkával töltött nap délutánján rájöttem, hogy nem is olyan könnyű, amit elterveztem, mármint, hogy én majd annyira szupi anya leszek, hogy az átdolgozott nap után is maximálisan gyermekemre irányítom összes figyelmemet. Ugyanúgy játszunk, mintha semmi sem változott volna és persze azt csináljuk, amit ő szeretne, cserébe, hogy jól (de legalábbis el-) viseli, hogy még egyet változott pici életének megszokott napirendje. Nem egészen így ment, mivel annyira kellett magamat sajnálnom, hogy nem mindig tudtam Hanna gyurmázási gondjaival foglalkozni. Úgyhogy magamban csalódtam, nem is vagyok szuperanyu. De majd próbálom összeszedni magam. Ha már beleszoktam a melóba, csak jobb lesz... remélem. Végülis ez még csak az első nap volt, még akármi lehet.
Ki nyer ma?
Ez a hisztizés borzasztó. Most már napi rendszerességű. Minden este kb. 20 perc - fél órás hisztiroham várható, tökéletesen változó és lényegtelen kiváltó esemény hatására. Van, hogy a fürdés, amit alapvetően imád a gyermek, de van, hogy a játszótérről visszatérve a lépcsőzés, vagy akár a szobarendberakás, vagy csak úgy - nem erre akarok menni, hanem arra. Nagyon izgi találgatni, hogy a késő délutáni mondataim közül melyik fogja kiváltani a Richter-skálán minimum 7-es erőséggel bíró kitörést. De ugye bármi is lesz, nem hagyom magam! Úgyhogy vonulunk a gyönyörű zöldellő fákkal övezett, napsütötte utcákon, őrjöngve. Én elől, gyerek üvöltve mögöttem pár lépésre lemaradva. Óráknak tűnő percekig borzolva ezzel a környéken lakók idegeit. Vagy a házunkban élő népeket tiszteljük meg falakat rengető, kiváló akusztikával bíró lépcsőházunkat betöltő visítás-toporzékolással 3 emeleten át. Aztán megunja, megnyugszik, befejezi, megadja magát és hasonlók, játszma az én javamra dől el. Ma ehhez képest újítottunk, mert most bealudt közben. Szobájában örjöngött, mivel próbáltam rávenni, hogy rakjon rendet picit, de ő nem, én pedig kötöttem az ebet ahhoz a bizonyoshoz. Aztán egyik pillanatról a másikra süvöltés-toporzékolás abbahagy, ledobta magát takarócskájával a földre, elkezdte szopizni az újját és pár perc múlva már nem is tudtam felébreszteni (persze nem is akartam). Így tehát ő nyert, mert a szoba rendetlen maradt, fürdés és társairól meg ugye még szó sem esett. És sajnos előfordulnak még olyan szituk, amik még sokkal kellemetlenebbek, zsúfolt helyen vagyunk, idegesebb, fáradtabb vagyok még a napi átlagnál is, vagy más olyan tényezők, amik vagy abba az irányba viszik el a folyamatot, hogy elkezdek üvölteni, túlreagálom a dolgot, agresszor leszek, vagy éppen szó nélkül engedek, alávetem magam az AKARATnak. Egyik sem jó, de egyszerűen nem hiszem el, hogy él olyan szülő, aki mindig, minden szituációban tökéletesen következetes. Mindent megteszek, hogy minimálisra csökkentsem a következetlenséget, sőt a hisztiket is inkább megelőzni igyekszem, de azért emberből vagyok...
A legokosabb és a komplexusok
Az én Hanna lányom a legokosabb a világon. Ez tény. Mint ahogy minden anyának a saját kis utóda a legokosabb a világon és minden egyes új megnyilvánulásra rácsodálkozik, rögtön két centivel a föld fölé emelkedik, egyszerűen elalél. Persze én is. Most éppen úgy gondolom, hogy kétéves korukban legédesebbek csöppjeink, de egy fél évvel ezelőtt a másfél évesekről gondoltam ezt, sőt hasonló logikával minden baba-életciklusban alkalmazható az elv. Kivéve az első hónapokat. Az borzasztó volt. Nálunk valamiért még jobban elhúzódott ez a szakasz, az első hat és fél hónapot nagyjából végig bömböltük. Hanna sírt, ha ébren volt, aztán én is sírtam, mikor már mindent megpróbáltam, de semmi sem használt a sírás ellen. A tehetetlenségnél pedig nem sok rosszabb érzés van. De túléltük azt is, igen sajnos sokkal inkább túlélésről beszélhetünk, mint átélésről, dehát ami nem öl meg az erősít, vagy valami hasonló közhely. Most meg már bölcsibe jár, én pedig megyek vissza dolgozni. És igen, ő a legokosabb a világon. Beszél, énekel, mesél, vásárolgatósat, doktorbácsisat játszik, huncutkodik, bújócskázik, számol, sőt számlál is... Szóval kész észlény. Viszont a dackorszakunk kb. 3 hónapos korában kezdődött (mondom, ő a legokosabb gyerek a világon), azóta harcolunk egymással akaratunk érvényesítéséért. Nem mondom, hogy jól bírom türelemmel. Nagyon nem. Ez a gyereknevelés nagyon, nagyon nehéz ügy. Mindent a legjobban szeretnék csinálni, de ki mondja meg, hogy azt hogy kell?! A bébicsőszös-nevelős műsorok a tv-ben? Vagy anyósom? Vagy anyám? Nem. Anyám biztos nem. Valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, de úgy nem akarom nevelni a gyerekemet, mint ahogy engem neveltek. Persze felnőttem, sőt egyetemre jártam, van család, lakás, kocsi, stb., na de van komplexus is ezerrel. Ami pedig egyenesen a szülőktől származtatható. Biztos kicsit genetikusan is, na de azért nagy része szocializáció. És ugye ennek elsődleges színtere a család... Fúú, de okostojás duma. De akkor is azt mondom, vigyázni kell ezzel a nevelés dologgal. Vagy csak ezt is túl komolyan veszem, mint mindent. Hát igen maximalista vagyok és kontrollfüggő. Mindent nekem kell csinálni, mivel csak én tudom jól csinálni. Ugye, a komplexusok... Nem szeretném, ha az én aranydrága kislányom is ilyen csomagot kapna tőlem ajándékba egész életére. Mert, mint mondtam, ő a legokosabb a világon. Elég lesz neki ezt a terhet cipelni.